Másnap reggel, sietősen kapkodtam magamra a ruháimat,és villám gyors léptekkel hallattam az iskola épülete felé vezető úton, versenyt futva a borzasztó idővel. Mikor lábaim átlépték a suli küszöbét, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem gondoltam volna, hogy sikerül időben ide érnem, mindenesetre, nagyszerű érzés volt a győzedelem íze.
Lassan felbaktattam a még mindig újdonságnak számító lépcsőn a termünkig. Még csak a második nap, de már is annyira nyomasztóan hétköznapinak tűnt ez a hely, hogy komolyan csalódottnak éreztem magam, még akkor is, ha pont erre számítottam.
Ledobtam a táskám a helyemre, majd leültem, és csak akkor tűnt fel, hogy mindenki beszélget. A terem csevegők, és nevetgélők zajától volt hangos. A második napon. Úgy társalogtak, mintha legalább hónapok óta ismernék egymást, pedig csak egy nap. Ennyi ideje ismerhették egymást a legtöbben. Én pedig nem beszéltem senkivel, csak egyedül ültem a székemben, és figyeltem őket. Figyeltem, milyen felszabadultak. Elgondolkodtam, vajon mi történt abba az egy napba, ami így össze hozta őket. Miből maradtam ki már megint? Rebecara pillantottam. Láttam az arcán, hogy hasonló gondolatok kavarognak a fejében mint nekem.
- Úgy látszik, már megint a kívülállókhoz tartozunk - sóhajtottam. Rebeca össze zárta döbbenettől résnyire nyitva lévő ajkait, majd rám pislantott a szeme sarkából. Felhúzta a szája szélét. A szemei lemondást tükröztek, mintha önmaga is elhinné, hogy valóban nincs szüksége rájuk. Mintha elhitte volna bármelyikünk is, hogy jó ez így nekünk. Vállat vont.
Persze, hogy megelégedtünk ennyivel. A figyelő, kívülálló, különcködő szereppel. Mi mást tehettünk volna? Nem tartoztunk közéjük. Nem volt mint mondanunk azoknak az ismeretlen arcoknak. Egyáltalán mit mondhat egy idegen, egy másik idegennek?
Mint villám csapás, villant a fejembe. A kockás inges. Szemem reményteljesen kereste az arcát. Tudtam mit akarok látni. Azt, hogy pont olyan egyedül van mint én. Egyrészt, mert tudtam volna, hogy nem vagyok egyedül, másrészt pedig bátorított volna, hogy mégsem vagyunk annyira ellenkezőek. Ha ő is olyan különc mint én meg Rebeca, logikusan mellettünk van a helye, nem?
Beletelt egy kis időbe, míg szemem átlátott a zsibongó ember tömegen, és megpillantotta azt amit keresett. Olyan volt, mint lidérc az élők között, vagy mint egy ókori, görög szobor. Aprócska kezei, sima felszínű barna padján feküdtek, homlokát pedig a kezére hajtotta, hogy csupán szőke feje búbja látszódjon.
- Kimegyünk? - szól kegyelem kérően Rebeca. Ha lehetett, mindig a zajra hivatkoztunk, amikor a környezetünk túl idegesítőnek bizonyult, de a valós ok az volt, hogy nem bírtuk elviselni, hogy nekik megvan az, ami nekünk sose lesz. Tökéletesség, barátok, határozottság, és bátorság. Mi mindig is csak szürke egerek voltunk, és nem tudtunk mások lenni. Ezért egyszerűen csak menekültünk a valóság képe elől. Olyanok akartunk lenni. De nem egyikünk sem volt hajlandó meghazudtolni önmagát.
Bólintottam, majd kikúsztam a padból, és Rebeca után indultam az ajtó irányába, azon túl pedig az ablakpárkény szerű könyöklőhöz, amire támaszkodva, belehetett látni az iskola hatalmas terét. Láttuk a terembe igyekvő diákokat. Annyira hétköznapiasan tették a dolgukat, mintha nem is történt volna az ég világon semmi változás. Furcsa volt az ellentét. Az ő hétköznapiasságuk, és a mi kíváncsi szemeink, amikről tudomást sem vettek.
Nem ismertünk senkit, és minket se ismert senki. Mi voltunk az egyetlen oda nem illő darabok, a felülmúlhatatlan cukormázba. a termünk felől harsogott a jókedv. Egyedül voltunk. Ismét. Ahogy mindig is. Kiszolgáltatva önmagunknak, és egymásnak. Akkor leesett; vannak dolgok amik nem változnak. Ilyen például a személyiségünk. Mint ahogy egy embernek, normális esetben nem változik meg a neve, és az arca, így az alapvető tulajdonságai, amik azzá teszik akivé sem fognak megváltozni. Különcök vagyunk, amióta csak az eszünket tudjuk. Sosem lesz másképp.
Nagyot sóhajtottam, és lehajtottam a fejemet. A felismerés, hogy mindörökre egy szerencsétlen idióta maradok, túlságosan fájt. De legalább biztosra tudhattam, hogy Rebeca mellettem van. Egy évvel ezelőtt, még ez sem volt.
- Sziasztok! - csapódott közénk mérhetetlen emózásunkból kizökkentve Bella. Nyakáig érő, lejtősen vágott szőke fürtjeit arannyá változtatta az iskola fénye. Ő is olyan tökéletes volt mint mindenki más, valami érthetetlen módon, mégis a mi társaságunkba húzta le az elmúlt 4-5 évet. Nem hittem volna, hogy látom az általános iskola befejezése után. Sosem hittem a barátságunkba igazán. De az hogy most itt volt, elhitette velem hogy tévedtem, és mosolyt csalt az arcomra.
Rebecaval halványan mosolyogva, kórusban bólintottunk köszönésképp. Ha én voltam a tél, Rebeca az ősz, Bella pedig a nyár. Felolvasztotta a jégcsapjainkat a jelenlétével.
- Egy fiú osztálytársunk van képzeljétek el! - mosolyogva a könyöklőre csapta a tenyerét, mintha felháborítaná a hír, miközben jobbra-balra forgatta a fejét, hogy mindkettőnk arcát láthassa.
- Ja, velünk meg egy osztályba jár Rachel - keserű mosolyra húztam a számat, miközben Bella szőke fürtjeivel borított arcát figyeltem
- Tudom - válaszolta Bella, előre bámulva, majd felém fordult - Na és ki mellett ült? - kérdezte kíváncsian, újra arcára csempészve azt a vidám mosolyt.
- Mellettem - dörmögtem. Most már idegesített, hogy nem tudtam eleget tenni a saját elvárásaimnak, miszerint már pedig Rebeca fog mellettem ülni. Ezt mondtam ugyan is, amikor iskola kezdés előtt Rachel kijelentette hogy Rebeca mellett fog ülni.
- És azok ott az osztálytársaid? - biccentett a termünk mellett álldogáló emberekre. Bólintottam.
- Hogy hívják őket? - gondolkozóba estem, de Rebeca már válaszolt is.
- A jobb oldali Lynn, a mellette lévő lány Olivia. Aki előtte áll ő Dorothy, aki pedig Lynn előtt áll Zara. - magyarázta Rebeca, ledöbbentett, hogy máris így tudja a nevüket.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte kíváncsian.
- Bent vannak - válaszoltam, mikor Bella tekintette hirtelen a lépcsőre vándorolt.
- És ők? Ők is az osztálytársaitok? - kérdezte, a lépcsőn feljövő kezében műanyag kávés poharat szorongató fiúra, és kísérőjére biccentve. Ismét helyeslően bólintottam.- A szőke hajú srác Luke, a kávés pedig Cole. - válaszoltam, le sem véve pillantásom róluk. Sokkal rejtélyesebbnek tűntek, így, egy más mellett haladva. Különösen Cole. Nem hittem volna, hogy bármiben is hasonlítunk. Még is, egy kávés poharat szorongatott a kezébe. Elég kicsi dolog volt, mégis a hátamon felállt a szőr a tudattól, hogy van egy közös pontunk.
- Mi az? - kérdezte Rebeca kíváncsian, a fintorom láttán
- Semmi - válaszoltam, követve szememmel a Cole alakját, amíg lassan el nem tűnt az ajtó mögött. Az ajtó mellett sorakozó szempárok is mind rászegeződtek, amint közelebb ért az ajtóhoz, és egyszerűen kirázott a hideg, hogy ennyire a középpontba van. Képtelen voltam, nem előítélettel nézni rá emiatt...pedig tudtam, hogy semmi jogom ítélkezni felette. Elvégre még csak nem is ismerem!
Túl sok rossz tapasztalatom volt a hozzá hasonlókkal. Azokkal, akik a figyelem középpontjába állnak...de ettől még nem kéne elhamarkodottan ítélkeznem. Tudtam, és még sem voltam képes parancsolni magamnak.
投稿者: セーバー
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése