Romeo and Romeo 第4章

 Hachiro Rikuto

 

Éberen ültem végig az utat, ami Seoulból Tokyoba vezetett. Fa fát követett, a vonat pedig csendesen csikorgott a síneken. Egyszerre azonban, az unalmas, sokat látott fákat felváltották a rózsaszínben pompázó cseresznyefa virágok, és az égbe magasodó, fehér csúcsos hegyek. Szememet gyönyörkötettő látvány volt, ahogy a saját medrében, lassan folydogáló folyót ölelő híd mellett magasodó hegyet közre fogják a rózsaszín virágú fák, mintha tiszteletüket tennék a hegy előtt.

Lehullott virágaik a folyóban úsztak, valamerre a végtelenségbe, csak nem teljesen eltakarva a folyó áttetsző, tökéletes kék színét. A tájat nézve, kedvem támadt leszállni. Elképzeltem, milyen jó is lenne, örökre ezt a tájat figyelni, ami egy pillanatra elterelte a gondolataimat a nyomasztó emlékektől. Szerettem volna leszállni, odasétálni a folyót ölelő hídon keresztül a fákhoz. Megszagolni a virágukat, hallgatni a madárcsicsergést, a folyó lassú folyását, belefeküdni a fűbe, nézni a gyönyörű, felhőtlen kék eget, és az ég világon semmi mást csinálni. Hihetetlen idillinek tűnt a kép. Mint egy felhőn üldögélve nézni az utcákon járó embereket. Gyönyörű, ezzel együtt lehetetlen is.

A vonat szél sebesen robogott végig az álomképp mellett, egyenesen be a tokyoi vasútállomásra, amely már pont olyan unalmas, és szürke volt, mint a seouli. De volt valami, ami mégis színesebbé tette az unalmas peron fekete színeit. Umeko.

Miután leszálltam, még beletelt egy-két percbe, míg észrevettem. A vonat ködös füstjei, teljesen eltakarták
előlem régi barátnőm kecses alakját. Egy testhez simuló, bíbor színű kabátot viselt, mi deréktól lefelé, háromszög alakban folytatódott - mintha szoknya lett volna , - és kb. öt-tíz centinként, harmonika szerűen voltak belevasalva az élek. A kabát alatt pedig egy fekete, sztreccs gatyát viselt, egy egyszerű fekete cipővel, és egy szintén fekete sapkával a fején, oldalán egy barnás színű táskával. Egyszerűségében volt nagyszerű. Teljesen elkápráztatott. Gyönyörűen passzolt hozzá, és valóban színessé varázsolta a fekete színeket.

- Ó, Rikuto! - szaladt oda hozzám, ledobva oldaláról a táskát, amint észrevett. Erősen a nyakamba kapaszkodott, és a vállamba fúrta, könnyektől nedves arcát. Nem emlékeztem rá, hogy láttam - e valaha is sírni.

- Megfojtasz... - nyöszörögtem, az egyre csak erősödő szorításában.  Majd valóban megéreztem a hátamon a hideg könnycseppjeit, mik kellemes melegen égettek belülről. S én még azt hittem hogy egyedül vagyok, és nem számítok senkinek. Mennyire önző, és idióta vagyok...

- Hé, nyugi! Jól vagyok... - suttogtam, lassan eltolva magamtól, hogy láthassam könny áztatta arcát - Édes Istenem...Ne sírj már... - kérleltem, letörölve arcáról a kövér könnycseppeket - Nem áll jól ha sírsz... - magamra erőltettem egy halvány mosolyt. Egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni. Hiába, a szívemben lévő szilánk darabka, még akkor is bennem volt, ha tudtam, hogy innentől kezdve minden rendben lesz.

Umeko megrázta a fejét.

- Már hogy a fenébe lennél jól, amikor elhagyott az az ember, akire feltetted az egész életedet! - vágott vissza dühös, ellenmondást nem tűrő hangon. Fájdalmasan összehúztam a szemem. Szerettem volna hazudni neki, de nem tudtam. Ezért csak lassan magamhoz öleltem, és vállába rejtőzve, én is kiengedtem már régóta kitörni készülő könnyeimet.

Kezei körbe fonták a nyakamat, és vállamra támasztva a fejét potyogtatta könnyeit, átáztatva fekete szövet kabátomat. Nem foglalkoztam a körülöttünk elhaladó emberekkel, az idegesítő zajokkal, azzal, hogy teljesen megszégyenítem magam, azzal, hogy mindenki azt hiheti, Umeko a barátnőm, azzal, hogy előtte sírok, azzal hogy összetörik az "erős férfi" álarcom, csak halkan hullattam a könnyeimet, amiket már rég kikellet volna engednem magamból.

*

Lassú léptekkel ballagtam Umeko mellett, a hazafelé vezető úton. Szótlanok voltunk, az eltelt évek ellenére. Egyikünknek sem volt kedve cseverészni. Nekem épp elég volt, hogy mellettem van. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, és ez nekem most pont elég volt. A tudat, hogy számíthatok valakire. 

Egy nagy sóhajjal néztem az ég felé. Egyszerre éreztem magam robbant szerencsétlennek, és hihetetlenül szerencsésnek, amiért van valaki, aki minden kérdés nélkül befogad, amiért van valaki, aki képes velem együtt sírni, anyámon kívül is. 

- Hé, Rikuto! Figyelj, ez az egész nem a te hibád, ugye, tudod? - vágódott elém Umeko. Megtorpantam. Sóhajtottam, és oldalra hajtottam a fejem. Elnéztem a válla fölött, valamerre a horizont fele, a házakra, amiknek csak a teteje látszott. 

- Istenem, Rikuto... - sóhajtott - Ez tényleg nem a te hibát. Semmi közöd az egészhez. - lassan közelebb lépett egy lépést, és finoman megragadta a karomat 

- Dehogynem! Umeko, ez az egész az én hibám! Mindig is miattam voltak a veszekedések... 

- Ez nem igaz! Azért voltak a veszekedések, mert apád egy tapló! - kétségbeesetten kereste a pillantásom, de mindannyiszor, mikor a tekintetünk már majdnem találkozott, kicsit elfordítottam a fejem, hogy ne láthassa a szememben úszkáló kétségbeesett, reménytelen küzdést a levegőért; a legyőzöttséget, és gyengeséget.

- Ugyan már! Az én dolgom lett volna, hogy megvédjem volna őt! És ha rendesen tettem volna a dolgom, nem ő ment volna el, hanem apámat vágták volna sittre... - fordítottam Umeko felé a pillantásom, ki elkeseredett szemekkel fürkészte remény vesztett arcomat. Addig felkaromat szorongató kezei, lassan lecsúsztak a kezemről, és beletelt egy-két percbe, mire újra szóra nyitotta a száját.

- Ez nem igaz... - egy nagy levegőt vett, én pedig újra elcsaptam a fejemet az arca elől, és kiakartam kerülni, de vissza húzott a karomnál fogva.  - Hé, Rikuto! Figyelj rám! - figyelmet követelő, acélos hangja, előcsempészte belőlem a lelkem mélyén lapuló kisfiút. Megtorpantam mellette, és a tőlem kevesebb mint egy kardnyújtásnyira lévő szemeibe néztem. Azokba a gyönyörű, kék, barnával vegyülő szemeibe, amik most olyan tüzesen néztek felém, hogy tudtam, akármit fog most mondani, egész biztosan elhiszem majd. 

- Anyád hibázott amikor elhagyott téged. Nem te vagy a hibás. Te nem hibáztál semmibe. Egyedül ők hibáztak abba, hogy folyamatosan csak magukra gondoltak, miközben a te szívedet pedig ezernyi darabra hasogatták... De TE nem hibáztál! Érted? És ezt vésd az eszedbe! Ők az egyedüliek, akik bocsánatkéréssel tartoznak... - erősen magamba szívtam a levegő illatát. 

Néztem Umeko tüzes, mégis gyengén ragyogó szemeit, mik kellemesen perzselték arcomon a bőrt. Hálás voltam neki minden egyes szaváért, minden egyes érintéséért, és utáltam, hogy én mégse tudom sokkal jobban érezni magam. 

- Kösz - bólintottam erőtlenül, mire ő finoman magához húzott a nyakamnál fogva. Mindig tudja mire van szükségem. 

- Istenem, Rikuto... - sóhajtott sírós hangon. Gyengéden simogatta kezeivel a hátamat, miközben a vállába fúrtam a fejemet. Annyira jelentéktelen, mindennapi helyzet volt. 26 évesen, elhagyott az anyám, és képes vagyok ilyen szánalmasan összetörni miatta, és az óvodai, és általános iskolai barátnőm vállán keseregni, akit már 4-5 éve nem láttam. 

- Tényleg nem tudom mire mennék nélküled.. - suttogtam. Újra sírni támadt kedvem, de valahogy most egyáltalán nem éreztem a sírás fojtogató lidérceit a torkomban. 

Umeko csak a vállamba fúrta a fejér válaszul. 

- Csak sírj, ha sírnod kell, rendben? - suttogta kérlelően, én pedig bólintottam válaszul, és újra sírni kezdtem, akár gyerek. 

投稿者: セーバー