A kicsinyke szoba, egyik sarkában ülve, kezem a tarkómra fonva,
mormoltam, motyogtam magam elé valamit, igazán magam sem tudtam hogy
mit. A szoba undorító füst és moszat szagot árasztott magából. A lábamat
súrolta a mocskos esővíz, ami még tegnap esett, de nem érdekelt.
Remegett a testem a hideg levegőtől, ami az ablakon keresztül
bekúszva a szürke helységbe, kegyetlenül vájt a bőröm alá. Nem jelentett
neki akadályt a vékony, szakadt, kopott színű pólóm, aminek védenie
kellett volna előle. Ez a világ teljesen más volt, mint amit addig
megszoktam, és nem tudtam vele megbirkózni.
Több mint 100 év telt azóta, hogy legutóbbi a városba merészkedtem
az emberek közé. De most, valahogy mégis megint itt voltam, valahol
Párizs egyik eldugott szeg-zugában, és minden erőmmel küszködtem
magammal, a fejemben suttogó hangok ellen. A rendőrség keresett, én
pedig itt bujkáltam előlük, ahelyett, hogy az ösztöneimre hallgattam
volna. Kiállhattam volna eléjük, és csupán pár pillanatba telt volna,
hogy az összesnek az életét vegyem. Nem csak megmenekülhettem volna, ha
nem akár az újjászületésemnek a szinonimáját jelenthetné, ha nem én
lennék. Nem akartam meg ölni azokat az embereket, mert még tudatomnál
voltam, csak hogy minél inkább közelebb jöttek, minél élesebben felém
sodorta a kemény szél a szagukat, annál nehezebb volt magamnál maradnom,
és nem behódolnom a vágyaimnak.
Éreztem, hogy már csak alig néhány méternyire lehetnek tőlem.
Felemeltem a fejem, kezem még mindig a tarkómra fonódva reszketett.
Kinéztem a tőlem kicsit jobbra lévő ablakon. Láttam a rendőrautók
sziporkázó kék és piros fényeit, amik úgy égették a szemem, hogy az
szinte fájt. Tudtam, hogy ha véget akarok vetni ennek az egész őrületnek
- gyilkolás nélkül - annak egyetlen módja van. Egyetlen egy módja van,
hogy megszabaduljak a fejemben lévő zűrzavar elől.
Hallottam, ahogy a rendőrök berontanak a kicsinyke szobába. Nem
volt időm gondolkodni. Szélsebesen elillantam a lelketlen épületből,
valahova máshová.
Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.
Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.
Kopott világoskék, már majdnem fehér falai arról tanúskodtak, hogy
nagyobb bölcsességet hordoz magában, mint bárki más ezen a világon.
Beljebb léptem egy lépést. Résnyire nyitva hagytam magam mögött az
ajtót, hogy halljam, ha a rendőrök erre tartanak, de csend volt, csak a
szél süvített, goromba, dacos hangon.
Száradt festék, és por szaga keveredett a levegőben, s valami édes
rózsa illat, amit nem tudtam hova tenni, de ott volt. Olyan tisztán, és
megfoghatatlanul, hogy kíváncsivá tett a titka. Felnéztem a plafonra, a
régi csillár helyére, majd jobbra, ahol egy nagy fekete lyuk
éktelenkedett a falon, ami a régi kandalló helye lehetett. Tekintetem
villám gyorsan siklott végig rajta, majd csak hamar megakadt az előttem
lévő, poros és kopott, mégis gyönyörű barna zongorán, ami addig teljesen
elkerülte a figyelmemet. S akkor észbe kaptam...
100 év telt el azóta, mióta legutóbb itt jártam. Emlékeztem.
Előttem volt a kép, ahogy a zongora előtt ülők, és egy lassú, magányos,
szomorú melódiát játszok, egy szál frakkban, egy antik, aranyozott,
vörös párnás széken ülve.
Aztán egy másik kép, ahogy ugyan ebben a szobába, tűznek a fények.
Minden ragyog, csillog, és az egész hely olyan, mintha meseországból
rángatták volna ki, miközben lassú, vidám zene szól, valahonnan a
plafonból. A hatalmas csillár alatt keringőzök egy lánnyal. Hosszú,
fehér rózsákkal feltűzdelt, göndör haja, gyengéden pihent a mellkasán.
Hatalmas, és terebélyes, holló fekete, csillogós szoknyája, gyengéden
súrolta a lábamat, amikor fordult egyet.
Egyik keze kinyújtva, az enyémbe burkolózott, míg másik a vállamon
feküdt. Éreztem ahogy kellemesen bizsereg a testem az izgalomtól, attól,
ahogy kezem karcsú derekát öleli. Lassan megtorpantunk. Egy hatalmas
levegőt vettünk mindketten; szinte éreztem, ahogy a friss levegő
elárasztja a tüdőmet. A teste közelebb került az enyémhez. Éreztem a
forróságot a testében. Csak pár centire voltak az ajkaink egymástól,
mégis hezitáltunk, míg végül, lágyan az ajkaira fektettem az ajkaimat,
és a lassú, távolság tartó, melankolikus tánc, hirtelen könnyed,
érzelmes, gyengéd csókba torkollott. Aztán hirtelen leállt a zene, a
lány pedig holtan zuhant a karjaimba. A számban, s az ajkaimon éreztem, a
semmi máshoz nem fokható, keserű fémes ízt; vér.
Az ajtó előtt állva is éreztem a számban. A szívem egyszerre
kristályaira hullott. Emlékeztem a lány nevére. Tudtam ki az. A fejemen
emlékképek hada cikázott át, de mindent felülírta a végső, gyilkos
pillanat. A szememből patakozni kezdtek a könnyek. Hogy is felejthettem
el?
Pillantásom, hirtelen egy kicsinyke kis ezüst markolatos kardon
ragadt meg. Hirtelen kitisztult a látásom, s kezem lassan az ezüst
markolatra csúszott. Az övé volt. Emlékszem, aznap éjszaka, megkellet
volna ölnie. De képtelen volt megtenni, és a padlóra hajította. A saját
életével fűzetett azért, mert szeretet. Pontosan tudta, mikor a padlóra
hajította, mikor megcsókolt, hogy a halálával lakozik majd érte. S
mégsem mondott nemet...
Erősen összeszorítottam párás szemeimet, majd minden gondolkodás
nélkül magamba döftem a kardot. Az egyetlen fegyvert, ami végezhetett
egy vámpír szívével. Mikor pedig kihúztam magamból, s elgyengült
kezeimmel a padlóra ejtettem, az pedig az élettelen zongorához gurult, a
lány újra éledt. Ott ült a zongoránál, ugyanabba a ruhába, mibe életét
vesztette, a legszebb sirató balladát játszva rajta, amit addig ember
hallani vélhetett.
Story:
Ez a rövidke kis irományom, egy online pályázat
alkalmából íródott. A pályázat linkje pedig ->
The raven's eye
alkalmából íródott. A pályázat linkje pedig ->
The raven's eye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése