Marionette 2.rész

Szemkontaktus

 - Hannalee! - anyu fordult be az előszobából. Hihetetlenül lassúnak tűnt az eltelt idő a között amikor meghallottam a lépteit, és a között, hogy leért, és itt állt a hátam mögött, miközben én még mindig egész testemmel a falnak támaszkodtam a döbbenettől, és az értetlenségtől. 

- Minden rendben? - kérdezve aggódva, a pillantásomat keresve. A szívem még mindig majd kiugrott a helyéről rémületemben, és láthatólag képtelen voltam leplezni szívem heves dobbanásait. Az az átkozott vámpír! 

- Persze, igen! Semmi bajom! - nyugtattam, hátra nézve az arcára a vállam fölött aprót bólintva. 

- Biztos? Olyan sápadtnak tűnsz... - elém állt, és lehajolt kissé hogy a szemeimbe nézhessen. A tekintetem árulkodó volt, abba rejtőzködött minden félelmem, amit David előcsalogatott belőlem az elmúlt 10 percbe. 

- Ne játszd nekem a jó anyukát... - felemeltem a fejem. Nem akartam bántani, de el akartam kerülni az értelmetlen kérdezősködést, el akartam kerülni, hogy hazudnom kelljen neki, habár nem láttam az okát, hogy miért is ne mondhatnám el neki, hogy az imént egy vámpír ugrott be a dolgozószobába, aki szilárd keménységgel közölte velem, hogy meg fog ölni, de egyébként minden rendben. 

- Hogy... - a hangja halk volt, mintha megakadt volna a torkában félúton a szó. Én viszont erőre kaptam, és a szavába vágtam, még mielőtt összekaphatta volna magát. 

- Eddig se érdekelt mi van velem, nem? Akkor most se izgasson! - idegesen elcsaptam magamtól a kezeit, amikkel átakarta ölelni a vállamat. 

Azon túl, hogy nem akartam hazudni neki, kicsit tényleg idegesített, és furcsának találtam, hogy egyik percről a másikra úgy tesz, mintha ő lenne a minta anya. Úgy kb. 4 éves lehettem, amikor levitt egyszer a játszótérre - kivételes alkalom , - s míg én játszottam, ő csupán egy kardnyújtásnyira ült tőlem egy padon, a barátnőjével beszélgetve, mégis majdnem elrabolt egy szakállas, csuklyás fickó. Vagy, amikor majdnem kórházba kerültem, úgy kiszáradtam, csak azért, mert ott hagyott az irodájában, minden folyadék nélkül, míg ő elment egyet a főnökével kavarni. Ráadásul még az ajtót is rám zárta, állítása szerint "véletlenül" , és miután vissza jött, akkor is egyszerűen csak megígértette velem hogy még véletlenül se mondjam el apámnak, majd tettet megbánással bocsánatot kért, és ezennel le is volt zárva a téma. Ennek ellenére, most úgy tesz, mintha ő lenne a leggondoskodóbb, legodafigyelőbb anyuka a világon... 

- Figyelj...Anna, drágám! - a hangja olyan simulékony nőiességbe csordult, hogy az már inkább volt nyálas, mint valóban kedves és odafigyelő. Hihetetlen mennyire értetlen, és milyen rossz színésznő! 

- Tudom, hogy nem voltam mindig olyan anyád, amilyent megérdemelnél... - grimaszoltam, miközben ő finoman a kanapé felé taszigált a vállamnál fogva. Hagytam, de csak mert nem volt erőm és kedvem ellenkezni. 

- jó...szinte sosem voltam olyan anya, mint amilyen szerettem volna lenni - eddig lehajtva lévő fejét felemelte, miközben neki támasztotta a hátát, a mögötte lévő ingatag, szürke falnak - De azzal, hogy ide költöztünk, én is, és apád is, szeretnénk mindent újra kezdeni. Szeretnénk jobban csinálni, jobb életed biztosítani neked mint amilyen eddig volt. Szeretnénk jóvá tenni, amit régen elrontottunk... - a hátamon felállt a szőr. 

Mégis hogy lehetne képes kitörölni az emlékezeteimből egy-két kedves szóval 16 évet?! Nem gyerek vagyok, akik elhiszi a meséket. Nem hiszek a csodákban, ezzel együtt abban sem, hogy anyám újra születhet. Még ha komolyan is gondolja, hogy mostantól jó anyuci szerepébe bújuk is, akkor sem fog sikerülni, mert egyszerűen teljesen alkalmatlan az anyaságra.

- Aha, ez tök jó. Csak tudod, anya, a múltban történteket nem tudod nem megtörténté tenni...- a hangom higgadtan csengett, de feszültséget tükrözött, amit a későbbiekben, a folyamatos hangszín emelkedésemmel, nem is rejtettem véka alá - Hiába teszel úgy, mintha te lennél az anyák mintapéldánya, nem tudod kitörölni azt a napot amikor majdnem elraboltak a játszótérről, amikor majdnem teljesen kiszáradtam az irodádban, mert te rám zártad az ajtót, miközben te a főnököddel hetyegtél, vagy amikor majdnem bele fulladtam a vízbe a strandon, mert nem volt rajtam karúszó, te pedig elengedtél a felnőtt medencébe! Emlékszel, hogy úgy kellett újra éleszteni, mert miután elsüllyedtem sem tűnt fel, hogy nem vagyok melletted? Emlékszel, hogy amikor kapáltam, és kiabáltam hogy "segíts!" , te rám mordultál, hogy hagyjalak beszélgetni?! Emlékszel egyáltalán bármire is azokból a dolgokból, amik miatt azt mondom, hogy; nem vagy az anyám?! - ekkora már valósággal üvöltöttem, kis túlzással a kör alakú, antik, aranyozott csillár is belerezgett a fejünk felett.

- Rendben. - anyám addig nyugodt, békén tekintete most hirtelen durcássá, és durvává vált, szinte szikrákat szórtak a szemei, s úgy éreztem, valami borzalmas vár majd most rám, az előbbi szavaimért cserébe, de egyáltalán nem izgatott. El akartam neki mondani mind ezt, és most hogy megtettem, könnyebnek éreztem magam belülről. Közben pedig agyon vissza szidta a másik fele Davidet, amiért olyan ingatag lelki állapotba hozott, hogy nem bírtam magamba tartani a dühömet, amit már 10 éve oly' becsesen őrizgetek magamban. 

- Akkor kérlek, csak kísérd ki Dylant a lovardába. Apád majd kivisz tieteket, te csak menj, és...  - elhadarta a szavait, szinte alig értettem belőlük valamit, de szavai tartalma, egyébként sem találtak maguknak értelmet a fejemben. 

- Milyen lovarda? - nem láttam a közelben egyetlen lovardát sem az ide fele úton, és arra sem emlékeztem, hogy Dylan járna akármilyen lovardába is. 

- Apád még nem is mesélte? - anyám elmosolyodott - Mint mondtam, szeretnénk nektek mindent megadni amit csak lehet, és mivel Dylan már hónapok óta könyörgött apádnak hogy had legyenek lovai, és tudjuk, hogy te is mennyire szeretsz lovagolni, ezért apád vett a közeli erdő mellett telket, meg pár lovat, és nyitott egy lovardát, amolyan családi vállalkozásként, amire majd a jövőtökben is számíthattok. - ha nem ültem volna éppen, biztosan összerogytak volna a lábaim a súlyom alatt.

- S mivel nyár van, apád szervezett egy lovas tábort, ahova téged és Dylant is ingyenesen beiratta.

- Oké. Ez nagyszerű! És ki lesz a lovas oktató? Azt is eláruljátok? Mert te vagy legalább 4 éve lovat se láttál közelről! - tény és való, hogy anyám régen díjlovagló volt, és nyert is már pár díjat, de 4 éve nem ült lovon, apám pedig 2-3 évnél többet nem foglalkozott az ilyesfajta patás állatokkal. 

- Hát mi. Tudod, Anna, attól még hogy 4 éve nem ültem lovon, attól még magyarázni nagyon tudok. Arra pedig úgy sem lesz szükség hogy valaha is megmutassam nekik a már lassan szűnni tűnő tudásomat - anyám mosolygott, mintha valami vicceset mondott volna, de engem inkább elkeserített, hogy az én anyám, egy érett, felnőtt emberi lény, ennyire felelőtlen, meggondolatlan, és egyszerűséggel észveszejtő legyen. 

- Jó. Nekem mi szerepem van a dologban? Én nem kértem hogy írassatok be, és nem is akarok menni! - csattantam fel, végső elkeseredésemben. Nem szívesen néztem volna végig, ahogy egy kislányon végig tapos egy ló. 

- Nem számít hogy mit szeretnél. Jönnöd kell, ha más nem azért hogy vigyázz az öcsédre, és a többiekre, amikor majd mi nem érünk rá. - hát ez fantasztikus. Ők kitalálnak valami marhaságot, én pedig mosolyogva álljak szolgálat készen az értelmetlen álmuk megvalósításában. 

- Indulj! Apád már kint vár rád, és biztos a táborozók is oda értek a helyszínre, lassan nekem is indulnom kell - mikor felfogtam hogy reménytelen minden igyekezetem, egy hatalmasat fújtam, majd idegesen kiviharzottam az ajtón. 

Apám rám mosolygott az autó mellől, majd beszállt. Tudtam, hogy jó képet kellene vágnom ehhez a dologhoz - róla eltudtam képzelni, hogy részben az én kedvemért csinálta , - de egyszerűen képtelen voltam. Miért nem kérdezett meg előtte? 

- Az öcséddel együtt, kiteszlek titeket a táborozók között, míg én elmegyek a futtatóig, ahol majd lovagolni fognak. Ti a táborozókkal vártok lent, amíg anyád meg nem érkezik. Akkor ő feljön hozzám, felhozza a nyerget, és a többi kelléket, ami a felnyergeléshez kell, majd vissza jön érteket, és együtt elindultok felém. Amíg viszont anyád nem ér vissza, és amíg nem érkezik meg, addig te vagy a főnök, érted, Hannalee! A te feladatod vigyáznod az öcsédre, és mindenki másra is... - éreztem hogy ez egy elég hosszú hegyi beszédnek ígérkezik, ezért inkább közbe szóltam egy hatalmas sóhaj kíséretében. 

- Igen, értettem - válaszoltam, miközben becsatoltam az övemet. 

Apám végig hajtott a falu aszfalt kövein, majd rákanyarodott egy girbegurba föld útra, ami mellett hatalmas, sárga aljnövényzet nőt, majd azt követően végig fák, hatalmas, vége láthatatlan csokrokba rendeződve. Lehetetlenség volt belátni az erdőbe a törzseiken, vagy az ágaikon keresztül, olyan szorosan ültették őket egymás mellé, valamiért mégis hívogatónak tűnt, és ha nem épp egy csapat gyerekre kellet volna vigyáznom, biztos megkértem volna apámat, hogy tegyen ki, csak azért, hogy bekukkanthassak. 

A gondolataimból, hirtelen az ajtó nyílása, és a táborozó kölkök öröm rivalgása zökkentet ki. Abban a pillanatban, mikor megláttam őket, fogtam föl teljes egészében, hogy a szüleim mekkora felelőtlenséget követtek is el azzal, hogy az én felügyeletemre bízták őket. Vagy egy tucatnyian voltak, én pedig egy félénk kislány, aki sosem tudta kezelni a 6 évesnél idősebb gyerekeket normálisan. Ezek között pedig voltak még ötödikesek is. Hogy parancsolhatnék ennyi gyereknek, ráadásul pont én? Talán másnak sikerülhetett volna, de nem nekem. 

- Vigyázz rájuk, és ne enged őket a lovak közelébe, érteted? - szólt apám fegyelmet követelő, komoly hangon, mikor kiszálltam a kocsiból. 

- Természetesen - válaszoltam, nagyobb flegmasággal a hangommal, mint ahogy szerettem volna, de ez legalább észhez térítette apámat, és egy morgás kíséretében vissza szállt az öreg Audiába. Én pedig a zsibongó gyerek csoport felé indultam, akik cseppet sem titkolták kíváncsiságukat. 

Úgy bámultak rám, mint valami szellemre, vagy legalábbis, mint a valami furcsa, új teremtményre, amilyent még nem láttak eddig. 

- Ti, halljátok! Annak a csajnak az apjáé ez az egész kóceráj! Tök ingyen táborozik itt, az anyja meg az apja táborába, ráadásul még könnyű dolga is van, mert a faterjai a fejesek, ezért azt hiszi az lesz itt amit ő mond! - gúnyolódott egy talán nálam 1-2 évvel fiatalabb, felállított hajú srác. Legszívesebben levertem volna neki egy hatalmas taslit, tekintve, hogy nem is én akartam ide jönni - engem csak ide rendeltek , - de mivel tudtam, hogy apámmal szúrnék ki, ezért nem csináltam semmit, csak a gyermek csapat végére álltam, a kerítés fa deszkáira támasztva a könyökömet, a tőlem nem messze lévő világos barna színű lovat bámulva, aki a legnagyobb nyugodtsággal legelészett. 

Anyám nem sokára megérkezett, lelkünkre kötött egy csomó mindent, belepakolta a kocsija csomagtartójába a cuccokat, amik apámnak kellettek, aztán ott se volt, én pedig hallgathattam tovább, ahogy rajtam kívül mindenki tök csodálatosan érzi magát. 

Fogócskáztak, meg egy csomó minden, közbe meg nagyokat nevettek, de engem még csak meg sem kérdeztek, annyira nyilvánvalóan nem illettem közéjük. Mérhetetlen nagy magányomban, egyedül azzal a barna lóval barátkoztam, akit nem régiben még legelészés közben tanulmányoztam. Oda szóltam neki néha-néha, miközben mindenhol megsimogattam ahol csak elértem, s látszólag nem tűnt ellenére, mert egy tapodtat sem mozdult.

- Tök gáz ez a tábor! - szólt egy fiú hang a hátam mögül. Összerezzentem a hangjára, és meglepően rosszul esett amit mond, annak ellenére, hogy semmi érzelmi kötődésem nem volt a táborhoz, még ha a szüleimé is volt. 

- Az hát! - szólt egy lány. Hátra néztem a szemem sarkából, mire a fiú aki először beszólt, rám nézett, és megszólalt, ijedt társaival ellentétben, akik csak célozgatni mertek.

- Mikor lovagolunk már? Már lassan véve van a napnak! - igaza volt. A nap kis híján lemenőben volt, és bár nem voltam lovasoktató, tettem egy merész vállalkozást.

- Befoghatom nektek a pónit, és akkor felülhettek rá, de csakis a pónit. - magyaráztam, a szóvivő fiú arcára nézve, majd pillantásom a box mellett álldogáló barna-fehér foltos pónira vándoroltak. A fiú elégedetten bólintott, nekem pedig több sem kellet. 

Eleget voltam már lovak közelében, hogy ne érezzem magam idegennek a társaságukba, és hogy ne féljek attól, hogy talán felrúg valamelyik, de valamiért mégis, amiért átlendítettem a lábamat a kerítésen, hirtelen remegni kezdett a lábam a félelemtől. Most mindenki előtt, nekem kell megfognom egy lovat, aztán gyerekeket lovagoltatnom rajta, akikért én leszek a felelős. Ráadásul, ha bármit, kicsit is bénán csinálok, vagy bármit elhibázok, azonnal belekötnek, és lőttek a nem létező tekintélyemnek. 

Lassan sétáltam közelebb a pónihoz. Kinyújtottam felé az egyik karom, hogy megszagolja. Megtette, fúj egyet, kapart egyet a lábával, majd újra csönd szállt a telekre. Beléptem a boxba a takarító szerszámokért, hogy lecsutakolhassam, és már szinte majdnem megnyugodtam, azt illetően, hogy leégek a kisebbek előtt, de még mindig érzékeltem némi feszültséget az állatban, ezért amikor Dylan bemászni készült, maradásra utasítottam. 

Óvatosan hozzáérintettem csupasz kezeimet a póni oldalához, még mielőtt az ismeretlen csutakoló szerszámot fogtam volna a kezembe. Prüszkölt, kapált, de nem csinált semmi egyebet. A füleire fordítottam a pillantásom. Emlékeztem, hogy az egyik lovas oktatóm azt mesélte, hogy ha hátra csapja a ló a füleit, akkor az azt jelenti hogy ideges. 

Nos, az én pónim fülei, csak nem feküdtek a hátán, annyira hátra voltak hajtva, és ettől meghűlt bennem a vér. Hátra léptem egy óvatos lépést, amit talán nem kellett volna, mert a ló azonnal hátra rúgott hátsó lábaival, s olyan erővel találta el az államat, majd a fejemet is, hogy menthetetlenül elterültem a földön. Igyekeztem nem elájulni, bár elég nagy késztetést éreztem rá magamban, de ezt már nem engedhettem meg magamnak. Mégis hogy lehettem ekkora idióta?! 

- Hé, Hannalee! Édes Istenem, mi történt? - hallottam meg anyám kétségbeeső, sipítozó, rikácsoló hangját a távolból, ami most egyáltalán nem színjáték volt. Valahol azt gondoltam, hogy ezért már érdemes volt leégetnem magam, és elterülnöm a saját lovaink között a földön. 

- Várjon! Majd én bemegyek érte! Orvos vagyok! - állította meg anyámat egy ismerős alak. A vállánál fogva a háta mögé taszította anyámat, aki remény vesztett szemekkel nézett rá, míg a fekete, bőrdzsekis férfi már-már könyörgött csillogó, kék szemeivel. 

- Nekem mindegy, csak csinálja gyorsan! - a férfi bólintott, és sebes léptekkel felém igyekezett. Valahonnan ismerősnek tűnt a mozgása, és legfőképp a hangja. Próbáltam ráeszmélni hogy ki lehet az, de csak akkor jöttem rá, amikor ott állt előttem. 

- Nyugodj meg szépen... - suttogta, a szokásos, undorító fűszerrel a hangjában. Semmi kétségem nem volt a felől, hogy David az. De ha volt is, amikor leguggolt elém, hogy a a karjába vegyen, a látásom kitisztult, és patyolat tisztán láttam magam előtt a vonásait. 

- Most szépen föl veszlek, és te úgy fogsz viselkedni mint egy haldokló jó kislány, rendben van? Különben ígérem, nem csak eljátszanod kell majd... - cinikus mosolyra húzta a száját, majd a karjai közé kapott, még mielőtt egy szót is szólhattam volna. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan motyogva, a szemébe nézve, még mielőtt teljesen fölállt volna velem. 

- Téged. Valahogy éreztem hogy nem fogsz sokáig életben maradni, ezért szemmel tartottalak, hogy megmenthesselek - oldalra billentette a fejét, miközben a szemét forgatta, mintha valami bosszantót kérdeztem volna, vagy minthogyha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a vámpír, aki meg akar ölni, most itt van hogy segítsen. 

-Áááá! Csitt! Ha túl sokat beszélsz, még a végén leleplezel... - utasított, az ajkaimra tapasztva a mutató ujját, mikor újra szóra nyitottam volna a számat. 

Erősebbnek éreztem magam a karjai között, mintha leszívtam volna az energiáit azzal, hogy a karjai között feküdtem. Teljesen elengedtem magam, talán csak mert túlságosan legyengített a ló rúgása ahhoz, hogy megfeszítsem az izmaimat. Vagy talán azért nem jöttem zavarba, mert tudtam, hogy David egy vámpír. Furcsa volt, de ez miatt, teljesen nem feszengtem a karjaiba. 

A mellkasának hajtottam a fejemet, és erősen a fekete pólójába markoltam, hogy tartsam magam. Képes lettem volna elaludni az ölelésében, ha nem sétált volna éppen velem. De talán még így is, ha nem olyan vészesen kicsi lett volna a távolság anyám, és a box között. Nem akartam hogy David letegyen. Így akartam maradni, mert így, senki sem vádolhatott senkivel. Senki nem mondhatta ebben a pillanatban, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, mert egy olyan srác karjaiban feküdtem, mint David. A többiek szemében ő volt a hős megmentőm, aki azonnal ugrott, amint észrevette hogy szükségem van rá, s ez voltaképp így is volt, azzal a kis aprósággal megfűszerezve a dolgot, hogy ez a hős megmentő, mindeközben a meggyilkolásomon morfondírozott. 

- Lábra tudsz állni? - David hangja olyan aggódónak, letisztultnak és békésnek tűnt, hogy szinte észre se vettem, hogy ő szólt hozzám. Teljesen más volt ez a hangszín, ahhoz a hangszínhez képest, amit általában produkált rövid ismeretségünk alatt. Kedvem lett volna elmosolyodni a hirtelen szerepcserétől, az arcába vágni, hogy no lám, vagy hogy "nagyon passzol hozzád ez a stílus" esetleg épp az ellenkezőjét, de tudtam hogy tartanom kell a szám, és el kell játszanom a halálos beteget, holott a fáradtságon, és a megszégyenülésen kívül semmi bajom nem volt. 

Bólintottam, a válaszul David kérdésére, mire ő lassan a földre csúsztatott, de amint talpaim újra talajt éreztek maguk alatt, megszédültem, és mint egy testetlen galamb, vissza zuhantam a karjaiba. Anyám persze egyből a szája elé kapta a kezét, de persze, senki se foglalkozott vele. 

David halkan megköszörülte a torkát, és finoman maga felé billentette az államat az egyik ujjával. A szemeibe fúrtam a pillantásom, amikről csupán most tűnt fel, milyen tiszta kék gyémántként ragyognak, akárcsak a csillagok az égen, vagy mint a tenger hullámai, amik a partokat súrolják. Éreztem, egy rövid pillanatig, ahogy egymásba mar a pillantásunk, majd ahogy óvatosan, újra felemeli a testem, és megpróbál egyensúlyba hozni, ezúttal teljes sikerrel koronázva tettét. 

Éppen hogy csak ingadoztam, de az betudható volt a fejemet perzselő fejfájásnak is, aminek mindaddig nyoma sem volt. A fejemet fogtam, és fájdalmasan sziszegtem, miközben anyám lassan elemelte rózsaszínre rúzsozott ajkairól az ujját, és a szívére szorította azokat. 

- Köszönöm szépen, Mr. ...

- David. - vágott közbe, aprót rugózva a térdével, mintha meghajolni akarna. Anyám elmosolyodott, és szinte halottam a gondolatait, amitől frászt kaptam, de tudtam hogy ezúttal nem ő tehet arról, hogy ilyen könnyen levették a lábáról. Ha tetszik hanem, David vámpír. Ennek minden előnyével és hátrányával, úgy látszik, a Twilight még sem mindenben hazudott. 

- De te ugye, igazából nem orvos vagy, igazam van? - kérdezte anyám, mikor David egy óvatos pillantást vetett rám a szeme sarkából, pont amikor én is felé néztem, és találkozott a pillantásunk, miközben a bokámat masszíroztam.

- Valóban nem. - mosolygott David, de meg mertem esküdni rá, hogy idegesíti anyám, az idióta kérdéseivel. Nem bírtam ki hogy ne kuncogjam el magam. Nem rég óta ismertem, és a vámpírokhoz se nagyon értettem, de nehezemre esett elképzelni, hogy őszintén jó pofizik vele. Valahogy inkább úgy képzeltem, hogy az anyámhoz hasonló üres fejű, bálkirálynő típusú lányok a reggelijei. 

- Hát akkor mégis, kicsoda? - kérdezte anyám, egy lépéssel közelebb lépve, mire David egy lépést hátrépp lépett válaszol. 

- A lánya barátja vagyok, hölgyem. Sajnálom, hogy így kell bemutatkoznom... - immáron egész arcát felém fordítva rám nézett, én pedig vele együtt elmosolyogtam magam, ha az övé, valószínű nem volt több színjátéknál, esetleg segélykiáltásnál. 

- E...ez igaz, Anna? - fordult felém hebegve anyám, mint aki nem kap levegőt. Bólintottam, hanyagul vállat vontam, Davidre néztem, aki hasonló reakciók után anyámra nézett, én pedig kihasználva az alkalmat, David kezei felé lendítettem a sajátomat, hogy élethűbb legyen a kis históriánk, de szinte azonnal elkapta a kezét, még mielőtt egy ujjal is hozzáérhettem volna. Inkább - valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, - magához húzott a vállamnál fogva, majd a derekamra csúsztatta a kezeit. Egyáltalán nem éreztem őket hidegnek, a vámpír históriák ellenére. Sőt...sokkal inkább, forrónak éreztem őket az enyémekhez képest. 

Kérdő pillantásokat vetettem rá, de rám se hederített, nem mintha azt vártam tőle, hogy anyám előtt meséljen nekem erről. 

- Örülök, hogy találkoztunk Mrs. - azzal kezet csókolt anyámnak, az én szemeim pedig majd kigebedtek. - Nem bánja, ha most egy pillanatra elrabolom a lányát? - összevontam a szemöldökömet. A leendő gyilkosom, "el akar rabolni"...jupíí! Nagyon felemelően hangzik, pláne, hogy még engedélyt is kér hozzá!

- Ööö, van még egy kis dolgom, szóval... - válaszoltam, mielőtt még anyám megtehette volna, de David olyan erővel szorította meg a felkaromat, hogy egyértelművé vállt, hogy nincs választásom. 

- Nyugi, nem akarlak bántani...Emlékez, hogy a karjaimba hoztalak ki onnét... - a karám felé biccentett a fejével - miért tettem volna, ha most meg megakarlak ölni? Mondtam hogy szórakozni akarok veled még egy kicsit... - suttogta a fülembe, és végül is igaza volt, de még mindig motoszkált bennem valami - Ha kiakarnálak nyírni, nem szólnék előtte anyádnak...egyszerűen csak kiakarlak szabadítani erről az átkozott helyről, légy hálás érte - súgta végül, majd elemelte a fejét a fülemtől. 

- Nyugodtan, menj csak ha akarsz! Dylant majd mi megoldjuk! - mosolygott rám anyám, s ezzel  igazat adott Davidnek. Kiszabadított, és ez tényleg szabadítás volt. Ha felajánlották nekem, hogy nem kell arra a csapat elkényeztetett majomra felügyelnem, akkor akármi legyen az a valami, amiért megúsztam, egyértelműen azt a másik dolgot választottam. Bármit, csak ne kelljen még egyszer a közelükbe mennem.  

- Rendben! - magamra erőltettem egy mosolyt, majd bólintottam. 

- Oké. Akkor én most elmegyek velük - a háta mögé mutatott, a táborozókra, akik egy csapatba csődülve sugdolóztak, mintha nem igazán fogták volna fel a látottakat - apádhoz, meglovagoltatjuk őket, és kész. Legkésőbb nyolcra, azért te is haza, jó? - a homlokomat ráncoltam. Megint a "jó anyuci" szerep, ami most vészesen bosszantónak, és kínosnak hatot, egy olyan valaki mellett állva mint David, aki jókat kuncogott a nyomoromon, lassan már nem csak magában, hanem nyilvánosan is. 

- Ígérem, nem hagyom sokáig kószálni a lányát. - válaszolt anyámnak helyettem is, jól nevelt, kimért hangon, mintha egész eddigi életében ezt a szöveget tanulta volna. 

Aztán anyám, és a táborozók elmentek, mi pedig kettesben álltunk ott, a hatalmas semmi közepén.