Marionette

Árnyék

 

A kocsi kerekei úgy gurultak végig az autóutakon, hogy szinte alig kaptam észbe. A mellettem tornyosuló, barátságosan rám mosolygó, hatalmas száz, és tíz emeletesek lassan szűnni kezdtek. Felváltották őket a hatalmas lombozatú fák, s a hosszúra nőt fűszálak, majd a kocsi kerekei, egy rossz minőségű aszfalt útra gördültek. A hányinger kerülgetett, ahogy a kocsi ide-oda billent és rázkódott az úton.

Mellettünk - az út két oldalán , - szinte szüntelenül sorakoztak a szegényes családi házak. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyiknek a teteje omladozott, a másiknak a falai szürkültek, és koptak meg, volt, amelyiket szinte teljes egészében benőtte a gaz, vagy amelyiknek a falaira nem lett volna biztonságos rátámaszkodni. Rögtön leszűrhette bárki, hogy nem épp gazdagok lakják ezeket a házakat. Az egész utca, és ez az egész térség, olyan nyomasztó hangulatot árasztott magából, hogy komolyan nem tudtam, hogy fogok nyugodtan aludni éjszakánként. Mintha akármikor, bármelyik sarokból előugorhatna egy gyilkos, vagy előbiceghetne egy részeg, aki az aszfaltra szorít, és megerőszakol. 

Elfintorodtam, majd nagyot sóhajtottam a gondolataimtól. Tudtam, hogy nem palotába költözünk, de bárhol máshol jobb lett volna, mint itt, ezen az Isten verte környéken! Nem akartam ide költözni, nem akartam elköltözni otthonról, de tudtam, hogy ez nem a kívánság műsor. Nem volt választásunk, így is örülhettünk, hogy egyáltalán lesz fedél a fejünk felett. 

A kocsi hirtelen balra húzódott, majd megállt, egy jókora, két szintes tégla épület mellett, ami leendő házunkat jelentette. Kétségkívül, a legnagyobb volt azok közül, amik mellett elhajtottunk mindez ideáig, de valahogy a legnyomasztóbb is. Kopott, szürkés vörös, omladozó falait alulról körül vette valamilyen furcsa levelű futó növény. Felfutott a ház élein, s zöld lángokként az alján, de nem takarta a szépség hibáit. 

Anyámék egy hatalmasat sóhajtottak, mikor meglátták a félig romokban lévő, fekete cserepes, tornyos, kastély szerű épületet. Jelentőség teljes pillantást vettek egymás felé, majd kicsatolták az öveiket, és kiszálltak. Éreztem valami furcsa vibrálást a pillantásukba, ami azt súgta, semmi jót nem remélnek ettől a  helytől, sokkal inkább, mintha féltek volna kiszállni is. Megtudtam érteni őket. Engem se túlzottan csábított a gondolat, hogy egy félig összedőlőben lévő házban hajtsam álomra a fejemet, egy olyan környéken, ahol bár melyik percben megölhetnek. 

- Hannalee, szállj ki! - szólt rám anyám, erőteljes, szigorú hangon, amitől egyből elmúlt minden empátiám amit irántuk éreztem. 

Kicsatoltam magam, átcsúsztam a járda felőli ülésre, majd kiszálltam, hátamra kapva a táskámat, amit magammal hoztam a cuccaimmal. Amint kiszálltam, egyértelművé vált, miért is tartottak apámék annyira ettől a háztól. 

A nagyanyám háza volt még 15 évvel ezelőtt. Egyszer voltam itt, akkor is kb. 1 éves koromban, de most, hogy újra előtte álltam, emlékeztem rá. A nagyanyámat 15 évvel ezelőtt, ebben a házban gyilkolták meg. Emlékeztem, hogy anyuék mesélték, hogy holtan, kiterülve a sötét színű parkettán találtak rá. A szemei a mennyezet felé bámultak, látszottak a szeme szélén lévő sűrű, durva vérerek, amik teljesen beszőtték a szemét. Apám szerint vér fagyasztó volt látni, ahogy szemei a mennyezetre gübbedtek, miközben az egész teste vérben úszott. 

15 év telt el azóta, de még mindig nem találták meg a gyilkosát. 15 év telt el, és azóta nem jártunk ebben a házban. Most viszont, hogy apám elvesztette a munkáját, és eladósodtunk, nem tehettünk mást, minthogy ide költözzünk, és új életet kezdünk, bárha, lehet úgy új életet kezdeni, hogy közben tudod, régen itt megöltek valakit. 

- Menj arrébb Hannalee! - szólt apám, miközben könyökével a háta mögé utasított az oldalamnál fogva. Fájt, de már megszoktam. Főleg ebben a helyzetben, érthető volt a viselkedésük. 

- Segíts már valamit te is, Hann, ne csak bámészkodj! - nézett rám parancsoló tekintettel anyám, miközben egy hatalmas barna dobozt emelt ki a kocsi csomagtartójából.   

- Mit csináljak? - dörmögtem oda, elfordítva fejem a magas épület tornyáról, ami olyan magasan nyújtózkodott az ég felé, hogy alig láttam a tetejét. 

- Semmit... - morogta vissza anyám, olyan dacos, lemondó durvasággal a hangjával, mintha megint csak azt üzenné a hangjával, hogy semmirekellő, reménytelen alak vagyok. - Csak ne légy láb alatt! - felszisszentem, majd az öcsémhez, Dylanhez léptem. 

- Gyere Dy, lépjünk innen! - erősen megmarkoltam a csuklóját, majd magam után húztam a ház ajtaja felé, át, a vasból készült, fekete, hegyes végű kerítésen, és annak hatalmas ívű kapuján, aminek tetején egy kereszt díszelgett, aminek a jobb oldali végén, egy holló ücsörgött. Hátborzongató. Az egész kert, főleg ezzel a kerítéssel, úgy nézett ki mint egy temető, a kripta pedig a házunk volt. 

Hangosan bevágtam magam mögött az épület hatalmas fekete, boros pince szerű ajtaját, hogy anyámék hallják, mennyire elegem is van belőlük, nem mintha bármikor is hatni tudtam volna rájuk a hisztijeimmel, vagy az ő szemszögükből hirtelen jött düh kitöréseimmel, ez inkább csak arra volt jó, hogy levezessem a feszültséget. 

Miközben némán fortyogtam magamban, hirtelen apró, fájdalmas nyögések, és sírás hangját hallottam. Beletelt egy percbe, míg rádöbbentem, hogy Dylan az. Felé fordítottam a fejemet. Az arca síróssá vállt, de igyekezett mindent megtenni, hogy ne áztassák el könnyei az arcát. Egy pillanatig, nem értettem mi lehet a baja, aztán rájöttem, hogy én ijesztettem meg, ráadásul a csuklóját szorongató kezeim se lehettek túl kellemesek a mindössze 4 éves kisöcsém számára.

- Jaj, Dy, ne haragudj! Nem akartam! - levetettem vállamról a táskám, és szinte azonnal elé guggoltam. Ő volt az egyetlen, akit egyáltalán nem utáltam a családomból. Az utolsó ember volt, akinek valaha is ártani szándékoztam. Mióta megszületett, ő volt az én templomom, ami vigaszt nyújtott a hétköznapokban, és ő volt az egyetlen dolog, amiért hálás voltam a szüleimnek.    

- Hé, Dy...Nyugi! Minden rendben, hallod? Semmi baj! - suttogtam, miközben finoman kezembe fogtam apró tenyerét, amivel a könnyeit törölgette. Másik kezemmel pedig letöröltem arcáról a kövér könny cseppeket, amik a padlóra vándoroltak. 

- Figyelj, felviszem a cuccaimat, és utána azt csináljuk amit te akarsz, rendben? Kimehetünk játszani, vagy bent is maradhatunk, ahogy te szeretnéd, rendben? - Dylan bólintott, én pedig egy gyors, gyógyító puszi után, olyan szél sebesen rohantam föl a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam. Körül se néztem rendesen, csak az első szobába amit találtam, ledobtam a táskám, majd rohantam is lefelé. 

Dylan már nem volt sehol. Körbe néztem, hátha meglátom valamelyik sötét sarokban kuporogni, de sehol sem láttam. Csoszogás hangját hallottam. 

- Dylan? - kiabáltam kérdően. Elég hatalmas volt ez a lakás, hogy eltévedjen benne. 

A hangom visszhangzott a hatalmas épületben, de nem kaptam választ. A csoszogás hangja azonban nem maradt abba, s apró, kísérteties suttogás hallottam, közvetlenül a hátam mögül. Hátra fordultam, de senki nem állt mögöttem, csupán a nagymamám arcképével találtam szemközt magam. Túl sok filmet láttam ahhoz, hogy ne ijedjek be egy ilyen kis apróságtól, ezért minden további nélkül kimasíroztam az ajtón.  

- Hannalee, jó hogy jössz! - kiáltott apám örömében, mikor meglátott. 

- Igen...Ott az a bicikli! - anyám a fejével a mellettem lévő, út szélének döntött biciklire bökött - A te feladatod lesz, hogy megtanítsd Dylant, hogy hogy használja - magyarázta, kezébe kapva egyet, a földön lévő dobozok közül. 

- De hát, én se tudok biciklizni! - tiltakoztam, de hiába való próbálkozás volt. 

- Az tökéletes! Akkor legalább, miközben az öcsédet tanítod, te is megtanulhatsz! - mosolygott anyám, én pedig legszívesebben ketté törtem volna azt a nyomorult biciklit. 

- Így van drágám! Igaza van anyádnak! Épp itt az ideje, hogy megtanulj biciklizni! Jó móka lesz ne aggódj! - szólalt meg apám is, mikor rászegeztem könyörgő pillantásom. Mondani akartam volna még valamit, de akkor anyám leállította a kocsi motorját, és elindult befelé apámmal a házban, karjukon a dobozokkal. 

Egy hatalmasat sóhajtottam, mikor észrevettem Dylant az út közepén játszani. Nem volt mit tenni. Anyámék akaratával, nem szállhattam szembe. Nem tehettem mást, muszáj volt. Tekintve, hogy ez a  hely, egy kis falu, elengedhetetlen a beilleszkedéshez, és az életben maradáshoz, ezt nekem  is be kellett látnom. 

- Hé, Dylan! - felém vetette kíváncsi szemeit - Anyuék azt mondták, tanítsalak meg biciklizni, szóval figyelj! Mert tudod mit kapunk, ha nem sikerül... - Dylan megértően bólintott, majd fölállt, és a járdára állva figyelt. 

- Na jó...nekem se megy valami jól, de megpróbálom... - motyogtam, azzal a kerékpár kormányaira csúsztattam a kezeimet, erősen megszorítottam azokat, majd egyik lábamat a bicikli ellentétes oldalára lendítettem, egyenesen a pedálra, de a másik lábamat a talajon hagytam. 

Egy hatalmas levegőt vettem, rugóztam párat, majd ellöktem magamat a talajról a másik lábammal is, de még mi előtt a lábam pedált talált volna, a bicikli, és én is kibillentünk az egyen súlyunkból, és a járdával ellenétess oldalra zuhantunk.

Éreztem, ahogy az aszfalt felhorzsolja a csuklómat, ahogy ég a térdem, és az arcom a szemem alatt. Fogalmam sem volt, mi is történt pontosan. Dylan, figyelemre sem méltatott tovább, vissza ment játszani, aminek valahol örültem. Felakartam állni, mikor hirtelen nevetések zaját hallottam a hátam mögül. Hátra néztem. 

Egy csapat alsós száguldott el mellettem a biciklijével, miközben gúnyosan nevetgéltek, és mindegyik kivétel nélkül azt harsogta hogy; béna. Itt telt be a pohár. Nem vagyok falura való, nem akarok itt élni, haza akarok menni! Vagy legalábbis, valahova, ami nem itt van...

Felnyomtam magamról a biciklit, és nem foglalkozva azzal, hogy végig hasítja a combomat, kikászálódtam alóla, és idegesen a házunk felé masíroztam. A súlyos ajtó hangos csattanással zárult be előttem, de a szoba méretű előszobába egy lélek sem mocorgott. Még csak a dobozokat sem láttam sehol sem. Tippem sem volt, hova tűnhettek anyámék ilyen rövid idő alatt. 

- Anyu! - kiabáltam felfele, de ismét semmi válasz. A tőlem méterekre lévő, a fal jobb oldalán húzódó lépcső csak úgy kongott a némaságtól. 

A levegőbe por, és száradt festék szaga terjengett. Minden kopott, barna színben tündökölt, amitől az egész olyan egyhangúvá vállt, hogy ha körbe néztem, mindjárt legalább 80 évesnek éreztem magam. 

A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, mik úgy simultak a falhoz, mint ha ők maguk alakítanák a falakat. Az ajtóval szemben pedig, a lépcső mellett húzódó falon egy hatalmas arckép a nagyanyámról. Felkontyolt arc, üres, bölcs tekintet. Mintha valamelyik ősi film színésznő lett volna. 

Jobbra sétáltam, ahonnan egy másik szoba kezdődött. Dolgozószobához, vagy könyvtárhoz hasonlított leginkább. Az egész szoba, tele volt könyvespolccal, amik szintén a falak mellett húzódtak. Azonban, az itteni könyvek, porosabbnak, vastagabbnak és megtépázotabbnak tűntek, mint az előzőek. Ezek a könyvek titkokat suttogtak minden olvasójának, de már akkor is, ha csak rájuk néztél. Lapjaikból érezni lehetett a bölcsesség, és a tudás csábító illatát. 

Tekintetem végig futtattam a gerinceiken, majd a tőlem nem messze lévő az előszobai, öreges, vörös szőnyegre siklott a tekintettem, ami kiköpött hasonmása lehetett volna az Aladin fajta repülőszőnyegnek. Egy két személyes, kopott vörös fotel állt, a mellettem lévő fallal párhuzamosan, mellette jobbra pedig egy másik, ugyan ilyen, egyszemélyes fotel, előttük pedig egy barna dohányzó asztal állt kövér lábain. 

Közelebb léptem a hosszú, vörös, bársony fotelhoz. Annyira régi, és antik volt minden, hogy az egyszerre volt nyomasztó, és hihetetlen gyönyörű, és izgalmas. 

Ujjaimat végig futtattam a fotel háttámláján, az arany varratokon. Mintha ez az egész helység, maga lenne a bölcsesség temploma, mintha ez a hely, mintha azok a poros könyvek, mindent tudnának, mintha ezek a kopott falak, minden kérdésre választ adhatnának, amit egy ember csak feltehet magának. Mintha ez a fotel, és az a dohányzó asztal, annyi ezer titkot őrizgetne, hogy meg se bírnám emészteni, ha mindet elárulnák. 

- Csinos kis fotel, ugye? - szólalt meg hirtelen egy hang. Ismeretlen volt. Összerezzentem, majd felkaptam a fejemet a hang irányába. 

A hang tulajdonosa egy kócos, fekete hajú férfi volt. Egy fekete bőrdzseki, és egy fekete póló takarta izmos idomait. Széles, férfias vállán, úgy feszült a bőrdzseki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, mintha csak rátervezték volna. Fekete öltözéke, olyan összhangba volt fekete, rendezetlen hajával, hogy kezdtem azt hinni, szándékosan áll ilyen rendezetlenül a haj koronája. Meg kell hagyni, egyszerűségében volt dögös. De talán csak a rám villantott cinikus mosolya tette, miközben arányos, karcsú, férfias ujjaival végig simított a könyvespolc oldalán. Volt a kisugárzásában valami démoni, s nem tudtam elsiklani amellett a tény mellett, hogy egyáltalán nem hallottam bejönni senkit. Biztos voltam benne, hogy senkinek nem nyitottam ajtót, de akkor meg hogy kerülhetett ide egyik percből a másikra? 

- Ki vagy te? - kérdeztem gyermeteg egyszerűséggel. 

- Jajj, nem ugorhatnánk át ezt az ismerkedős részt? - kelletlenül elfintorodott, majd zsebre dugott kézzel, végre teljes alakjában rám nézett.

- Hát ami azt illeti...Elég nehezen tudok elmenni amellett, hogy egyik percről a másikra egy férfi áll a szoba közepén, már bocsi. - újra grimaszolt, majd elindult a könyvespolccal egy irányban. Látszólag a könyvgerincek feliratát tanulmányozta, de nem igazán hittem, hogy valóban érdeklik a könyvek.

- Rendben. Legyen. - megpördült a sarkán, és újra rám szegezte kék pillantását - A nevem David    Lawrence, és - arca furcsa mosolyba fordult, még mielőtt hozzátette - egy vámpír vagyok. - nagyokat pislogtam. Normális esetben nevettem volna, de alig egy pillanat alatt termett a szobámba...

- Mit akarsz itt? - kérdeztem kemény hangon, egy lépést hátra lépve.

- Na, most miért lettél ilyen durva velem? És mi ez a sok kérdés? Dög unalom! - egy nagyot sóhajtott, majd levágta magát a vörös fotelba. Akaratlanul is megugrottam, mire ő csak gúnyosan vigyorgott. A hátamon felállt a szőr tőle. 

- Meg fogsz ölni? - suttogtam végül, elenyésző, erőtlen hangon. Bután hangzott a kérdés, és idiótának éreztem magam utólag, amiért feltettem, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel a kérdést. 

- Valószínű. - szólalt meg, miután a tett vívódás az arcán lezajlott. Bólintott, majd hirtelen újra két lábra pattant, csupán egy kardnyújtásnyira tőlem. Olyan gyors volt, hogy megmozdulni sem tudtam. 

- De nem most rögtön. Azt túl unalmas volna. - undorral teli arccal grimaszolt, mintha már az unalom gondolatától is felállna a szőr a hátán - Előtte még játszok veled egy kicsit! - cinikusan elmosolyodott, én pedig egy nagy levegőt vettem. Ha egyszer úgy is megöl, akkor nincs mitől tartanom. Épp szóra nyitottam volna a szám, amikor meghallottam anyám lefelé tartó lépteit a lépcsőről. 

- Rajtad tartom a szemem, még találkozunk! - motyogta, mosolyogva. A hangja cinikusan hangzott, mégis, képtelen voltam nem barátságosnak hallani - Addig is vigyázz magadra - arca komorba fordult, integettet egyet, és már ott sem volt. 

Én pedig ott álltam remegő lábakkal, olyan erősen kapaszkodva az ingattak, kopott, omladozó falba, ami elválasztotta a csarnok szerű előszobát a dolgozó szoba szerű könyvtártól, hogy azt hittem, mindjárt rám omlik az egész épület. Közben pedig azt a furcsa kettősséget éreztem magamban, hogy bár a félelem, majdhogynem ledöntött a lábamról, alig várom hogy újra találkozhassunk. Talán mert rég nem volt olyan, akivel normálisan beszélhettem volna. Már jó rég óta csak parancsokat teljesítek, és kérdésekre válaszolok, most pedig én voltam a kérdező. Talán ezért. Vagy talán mert annyira kíváncsivá tett az egész lénye, hogy jobban megakartam ismerni. Utóbbi volt valószínű. 

S furcsa mód, egyáltalán nem zavart, hogy meg akar ölni. Nem hittem neki. Ha bántani akart volna, már bántott volna. 

 " -De nem most rögtön. Az túl unalmas volna" - csengtek a fülembe a szavai. Szinte láttam magam előtt azokat a keresetlen grimaszokat az arcán. Aztán eszembe jutottak a tisztán csillogó kék szemei, a hangja és nem bírtam állva maradni. Lehetetlen, hogy ő tényleg rossz legyen. Kell lennie valaminek a felszín alatt, amiért bunkónak álcázza magát... - ezt gondoltam akkor, és a testem minden egyes porcikája azt súgta, hogy ez a különleges akárki, nem olyan, mint akinek mutatja magát. Én pedig, mint valami izgalmas keresztrejtvényt, megakartam fejteni.