Csendesen sétáltunk egymás mellett a Labor mögötti kertben, ami egy hatalmas részen terült el, a civilizációtól furcsa zajától. Az a hely normálisnak, és furcsán valóságosnak tűnt egy űrlény mellett sétálgatva. Nem volt semmi más, csak élénk zöld fű - amiből ritkásan kikandikáltak a százszorszépek fehér fejei -, és a fölöttünk ragyogó kék ég - úszkáló, fekete csészealjak nélkül , - és gyönyörű, vékony törzsű nyár fák.
Lehajtott fejjel sétáltam Aram mellett. Feszült voltam, és nem mertem a szemébe nézni, mert fogalmam sem volt mit gondoljak róla. Az egyik felem azt súgta, hogy megbízhatok benne, de a másik felem hevesen tiltakozott a gyönyörű szép kék szemei, és a bájos mosolya ellen; nyomasztóan azt suttogta "ne bízz benne".
- Figyelj, tudom mit gondolsz... - egy fenét...még csak nem is ismersz! - Azt gondolod, hogy William egy képmutató, erőszakos idióta, de nem az! - magyarázta hevesen, végre felém fordítva a fejét a földről, miközben egy fűszálat csavargatott a kezében, amiről arra következtettem, hogy ez pont olyan szenvedés mint nekem, és ez furcsán dühített. Megtorpantam, mire ő is megállt és, szembe nézett velem. Tetszett, hogy másokkal ellentétben, ő a szemembe néz, miközben velem beszél.
- Én meg értem, de hidd el, nem fog elengedni addig, amíg meg nem tudja, hogy működnek azok a fegyverek! Neki a népe fontosabb minden másnál...ha nem csinálod amit mond, egyszerűen csak megöl majd, és kész! - tágra nyíltak a szemei, közelebb hajolt hozzám, és össze tette a két tenyerét, mintha kérlelni próbálna aggódó tekintetével.
- Ugyan, mit érdekel téged mi van velem? Téged is csak az érdekel, hogy működő képesek legyenek azok a fegyverek nem? - hagytam egy perc szünetet, de válasz nélkül maradtam, talán fel sem fogta igazán mit várok vagy hogy mit mondok - Ne játszd meg magad! - mondtam végül felszisszenve, majd tovább mentem előre.
- Én csak...nem akarok több ember látni meghalni... - a hangja olyan elkeseredetten, és bűn bánóan csengett, hogy nem bírtam meg állni, hogy ne forduljak hátra. Lehajtotta a fejét, és az ujját birizgálta, talán zavarában, majd mikor észrevette hogy őt nézem, leengedte a teste mellé a kezét, és elfordította a fejét.
- Csak szeretnék véget vetni ennek az egész rémálomnak...annyi mindenkinek kellett már meghalnia miattunk, hogy most már azt sem tudom, hogy helyes-e amit csinálunk... - mondani akartam valamit, de nem tudtam, mire ő egyszerűen felsóhajtott, és a mögöttem lévő kovácsolt vas, fehér hintára ült, ami körül volt futtatva fehér rózsákkal, alatta pedig a fű, csupa fehér százszorszépekkel volt telis-tele. Igazán mesébe illő volt. Úgy festett a hintán, mint egy szobor, vagy mint egy angyal, pedig mindkettőtől igen távol állt.
- Amikor ide jöttünk, még biztos voltam benne hogy helyesen cselekszünk, de amikor láttam azt a sok emberi vért folyni, fel tettem magamnak a kérdés, hogy valóban megérdemlik-e, hogy mi mennyivel vagyunk jobbak nálunk... Ha megöljük azokat, akik az utunkban állnak, mi pont ugyanolyanok vagyunk, nem? - kérdő pillantással nézett rám, mintha én lennék a mindent tudó bárány - Nekünk szabad? Mi jogunk van kiirtanunk egy egész fajt?
- Miért mondod ezt el most nekem? - lassan leültem mellé. Éreztem ahogy a szellő finoman végig simít a bőrömön. Ez a halál könnyed érzés felszabadította a lelkemet a kezdeti feszengésből.
- Csak mert úgy éreztem, el akarom mondani. Mert úgy gondoltam, tudnod kell, meg mert.... - elfordította a tekintetét az arcomról - úgy éreztem, te megérthetsz.
- Én még csak azt sem tudom, hogy nekem mit kellene tennem.... - Aram felé kaptam kétségbeesett pillantásom. Nem aggódtam, nem igyekeztem elrejteni a szemeimben égő félelem lángját. Pontosan azt akartam, hogy lássa...nem akartam megtéveszteni azzal, hogy erősnek mutatom magam, miközben ő megmutatta a gyengébbik oldalát.
- De nem tudom mi a helyes....és egész életemben, folyton csak rossz döntéseket hoztam...
- Pont azért, mert ezt gondolod, tudom hogy jó döntést fogsz hozni... - mikor látta, hogy nem igazán nyugatot meg, hozzá tette - Ha nem tudod eldönteni mi a helyes, akkor tájékozódj szélesebb körben! - egy széles biztató, és nyugattó mosollyal felpattant mellőlem, és a kezét nyújtotta felém - Menjünk el egyet szórakozni! Közbe megismerhetsz minket, és elfelejtheted egy pillanatra ezt az egész őrületet! - elmosolyodtam, majd a kezébe csúsztattam a kezemet.
- Köszönöm - suttogtam halkan, miután felhúzott a hintáról. Megcsillant a szeme, újra megjelent az arcán a gödröcske miközben elkacagta magát, majd elindultunk vissza fele az úton, amerre jöttünk, valamerre, amit egyikünk sem ismert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése